Egy valamirevaló Oasis vagy Guns and Roses koncerten megszokhattuk, hogy két borostás, hasig kigonbolt inges, szakadt rocker, gitárral a nyakában odahajol a közönséget felaljzó énekeshez, és félig hamisan vele egy mikrofonba éneklik a refrént vagy a sorok végét. A közönség természetesen elolvad a zenészek lazaságától illetve attól, mennyire együtt van a banda. Minden korai beszámoló szerint sok zenész ezt tartotta alapreceptnek a gimnáziumi csajozás beindításához. Ha a gitárt valamiért nem kedvelnénk főszereplőként, hasonlóan lehengerlő egy bicepszes szaxofonszóló vagy a Deep Purple-ből ismert rátámaszkodás a hammond-orgonára.
A kőkemény dob-, gitár-, és szaxofonszólókhoz jóval kevesebben társítanak viszont egy hatvankilós gimnazistát, aki kinyúlt pulóverben furulyázik húszfős közönség előtt. Mégis, ahogy végignézünk a nyugati könnyűzene gitárcentrikus vonulatán, többször jelenik meg az egyszerű facső iskolai évnyitókról ismert tülkölése.
Mielőtt belekezdenénk az alműfaj áttekintésébe, leszögezném, hogy rögtön átugrunk több, jól ismert szerzeményt, ahol a furulya megjelenik ugyan, de magát a dalt mindenki a filmzenéhez vagy a nagyzenekari megszólaláshoz köti. Itt azonnal beugrik a Titanic és Ennio Morricone témája a Jó, a Rossz és a Csúf filmhez (My Heart will go on; The Good, the Bad and the Ugly: Main Theme).
Tehát mit keres a furulya rockban? Először is könnyen megszólaltatható, bárki szinte azonnal képes magát elkápráztatni egy dó-ré-mi hangsorral, amellyel máris helyet kaphat egy alapformációban. Nyilván az sem véletlen egybeesés, hogy a főleg Britanniából származó beatzene valamint az abból kibontakozó kemény- és progresszív rock számos zenésze maga is zeneiskolában kezdte gyerekként, esetleg épp egy kerületi furulyát telenyálazva. A szaxofonhoz hasonló klarinét „bevezetőhangszere” amúgy szintén a furulya, és itt máris megérkeztünk akár a modern jazzhez, akár Benny Goodmanhez.
Arra, hogy miért látjuk-halljuk több zenei- és filmfelvételen a könnyűzene legendás nagyjait furulyázni, szintén egyszerű magyarázat, hogy az amatőrként induló Beatles, Rolling Stones vagy a magyar Illés tagjai már csak érdeklődésből is elszórakozhattak vele a köztudottan kevésbé információ-gazdag 60-as évek üresjáratai közben vagy a szerek használatáról is ismert házibulikon.
Itt máris muszáj előhozakodni az Illés zenekart erősítő Bródy Jánossal, akinek stabil furulyajátékán több generáció nőtt fel, és aki a kísérőgitár mellett pedal-steel gitáron is többször hallható például Halász Judit gyerekdalaiban. Az ide kívánkozó Illés-dal az Amikor én még kissrác voltam 1968-ból.
Természertesen a Beatles sem maradhatott ki a beat-korszak furulya-őrületéből, és a lágy, elgondolkodtató Fool on the Hill c. dalával bővítette a meglepő különlegességeket kedvelő boomer-nemzedék izlését. A dalt eredetileg a ’68-ban kiadott Magical Mystery Tour film zenei anyagához rögzítették, a nóta közben látható filmanyag pedig Nizzában készült, amelyet nézve hölgyrajongók százezrei zúghattak bele újból az azóta is sármos McCartney-ba.
A Beatles nagy riválisára, a Rolling Stonesra ràtèrve nem mellőzhető a szintén 67-es Ruby Tuesday, amely Britanniában a listák élére került:
Itt a rengeteg hangszert felpróbáló Brian Jones játszik altfurulyán, amelynek hangját sokszor nehéz a felvételeken megkülönböztetni a fuvoláétól. A zenészek amatőrségét jelzi még, hogy a stúdiófelvételen hallható bőgőn Keith Richards vonózott, hogy közben Bill Wyman kezelni tudja a fogólapot.
Itt àt is térhetünk a Led Zeppelinre, amelynek említésekor, kortól, nemtől és kontinenstől függetlenül a Stairway to Heaven ballada itatja át zenei emlékezetünket. A dalt több misztikus legenda és hangszeres szakvélemény lengte be, az viszont talán kevesekben tudatosul, hogy a szerzemény első ütemeiben egy kétszólamú furulyadallam hoz be angol folkos hangzást a világslágerbe.
Több korai próbálkozás vagy a furulyát színfoltként használó előadások után azokról a műfalyokról és együttesekről fontos szólni, amelyek a hangszert rendszeresen és lényeges stíluselemként használták. Ezek elsősorban a brit (angol, ír, skót és walesi) népzenét felelevenítő folkrock formációk és némely progresszív rockzenekar, mint a Gentle Giant vagy a Jethro Tull.
A skót, etnikailag különleges származású Shulman-fivérek (Phil, Derek, Ray) a 60-as években próbálkoztak először soul, jazz és népzene valamifajta összegyúrásával, majd tolódtak el mindinkább az akkor előretörő rock felé. Az eleinte Dél-Angliában működö zenekar számos zenei műfajt, hangszert és korszakot gyúrt egybe. A 70-es évekre kiegészültek Gary Green gitáros-mandolinossal valamint Kerry Minnear billentyűs-csellistával.
Az együttes innentől folyamatosan szerepeltetett barokk és reneszánsz zenei elemeket a tagok többszólamú vokális megszólalása mellett. A többi progrock-csapathoz hasonlóan náluk is nélkülözhetetlenek a "concept albumok", amelyek egy vagy több zenei vagy tartalmi témát dolgoznak fel, a megszokott négyperces egységeknél hosszabb számokba szedve. Szintén jellemzőek a klasszikus vagy népzenei hangszeres betétek, amelyek mind a Genesisre, mind pedig a King Crimsonra és a Yes-re is érvényesek voltak. A Gentle Giant nem ért el akkora eladási és közönségsikert kimagasló hangszeres és műfaji sokoldalúságuk ellenére (vagy éppen amiatt). A belinkelt részletek jól mutatják, hogyan szerepeltetik mindezt stúdióban és koncerten (furulyaszólókkal a koncertfelvétel 15 percénél).
Az előbb említettek mellől kihagyhatatlan a 70-es évek közepétől szintén a folkrock felé forduló Jethro Tull, akik az etno-rock műfajban valószínűleg a legsikeresebb zenekar és az egyetlen ilyen világsztár-csapat. Fontos megjegyezni, hogy bár hangzásilag letagadhatatlanok a népzenei elemek és a "furulyás" megszólalás (főleg a Songs from the Wood és Heavy Horses lemezeiken), a dalok szinte mindegyikében Ian Anderson fuvolázását halljuk. A fuvola hangja jóval erősebb, és talán ezért is szorította ki a furulyát már a szimfonikus zenekaroktól kezdve, és azóta is jobban mikrofonozható. Az általam ismert egyetlen furulyaszólójuk a Whistler, amelyben az énekes az albumon és a videóban is ír furulyán játszik.
Az eddig fölsorolt előadók mellett számtalan mást lehetne találni a brit folkfesztiválokon megjelenő és ebben a műfajban 30-40 éve szereplő etnozenekarok között, amelyek egy része világszerte ismert, többen viszont inkább csak az Egyesült Királyságban vagy helyben. A brit folkrockot használó és világhírnévre kinövő névként Bob Geldofot valamint Shane MacGowant (the Progues) kell említeni az ír punk világából. Furulya-betéteket ugyan nem mindig találunk a dalokban, több albumuk, előadásuk azonban gyakran használja az ír népi hegedűt és a tangóharmonikát.